Az emo a hardcore punk zene egyik ága. Az „emo” szócskát a kezdetektől fogva számos különböző jelentéssel alkalmazzák, amelyek között gyakorta csak a közös eredet az összekötő kapocs. A kifejezés használatának jogossága is számos vita tárgya volt már.

Eredeti formájában az „emo” kifejezés a 1980-as évek közepén a washingtoni hardcore punk szcéna hangzásvilágának és az ehhez köthető zenekaroknak a leírására szolgált. A későbbiek folyamán ugyanezt a színtért nevezték „emocore”-nak is, ez utóbbi az „emotional (érzelmes) hardcore” rövidítéseként szolgált. A korszak legfontosabb zenekarai a Rites of Spring, Embrace, One Last Wish, Beefeater, Gray Matter, Fire Party, és valamivel később a Moss Icon. Az emo első hulláma az érintett zenekarok többségének felbomlásával ért véget a korai ’90-es években.

A ’90-es évek közepétől kezdve alkalmazták a szót az emo első hullámában feltűnt Fugazi zenekar nyomdokait követő indie rock zenekarokra is. Együttesek, például a Sunny Day Real Estate vagy a Texas Is the Reason az emo dallamosabb, kevésbé kaotikus oldalát mutatták meg, mint a korábbi generáció. Az ún. „indie-emo” színtér a ’90-es évek végéig működött, amikor is több együttes feloszlott vagy más stílusra váltott.

Ahogy a megmaradt indie emo együtteseket felkapta a mainstream, újabb együttesek egyre populárisabb hangzást teremtettek, amelyre a popkultúra végülis rányomta az „emo” bélyeget. Emellett, ahogy az „emo” szó a múltban is együttesek változatos körét jelölte, a mai emo zenekarok listája még bonyolultabb és összetettebb, ami a kifejezés zenei szakkifejezésként való használatát rendkívül megnehezíti.